A dolgok divergenciája

 

Mentális kényszer: a dolgok örök divergenciájában mindig megtalálom, ami taszít és azt is, ami vonz, így nem untat az állandóság és egyneműség.

 

Ha pánikbeteget kezelek, nincs külön szavam a jóra és nincs külön a rosszra, a létezés önmagában érdekel.

 

Pszichoterapeutaként azzal is állhatok a gyógyítási konvenciókon kívül, hogy minden módon elkerülöm a velük való érintkezést. Mivel észrevétlenségemben nem kerülök a betegeiket gyógyszerrel tömő kollégákkal összeütközésbe, így a konfliktusok súlya alól is mentesülök.

 

A magányosság is lehet teátrális, demonstratív. Az pedig már semmivel sem jobb a közösségi nyüzsgedelemnél. Kivonulni a társadalomból úgy, hogy kivonulásod és kívülmaradásod észrevétlen maradjon – egyedül ennek van értelme, csak ez szabadíthatja fel a magány rejtett energiáit. Ezt mondják pácienseim, amikor depresszív hallgatásba burkolóznak.

 

Tavaszodik, a hó alól előtűnnek az ősz hullafoltjai, a megfeketedett, egyberothadt avar. Nem, nem a születéssel kezdődik az élet, hanem a termékeny halállal, amelyből kikelnek az élet első csírái, mint gemmulából a lárva, televényből a kökörcsin, elfojtásból a szorongás.

 

Kenyeret szelek, éles késem alatt herseg a héja. Nem kenem rá a megcukrosodott mézet, azt is vágom és harapom hozzá, íze olyan, mintha lucerna között heverésznék egy nyári réten.

 

Negyvenötös bakanccsal állok a tornácon, de nem tudom megvetni a lábam a szárazon úgy, hogy ne érezzem az imbolygó hajópadlót. Hiába kötöttem ki véglegesen, lényegem mégis ottmaradt a végtelen vízen. Csak a pánikbetegség nem felejtődött ott.

 

Konvergens és divergens módon egyszerre gondolkodom. Szeretem tudatosítani, hogy a rám törő agorafóbia ellenére gyógyíthatok másokat. Szeretem tudatosítani magamban szükségleteim szűkösségét. Jó tudni magamról, hogy bármikor elélek kenyéren és vízen, sőt, előbbi nélkül hetekig, utóbbi nélkül napokig kibírom, bármeddig elvagyok egy kajütnyi helyen, csónakfenéken akár, kibírom a hideget és a forróságot, a magányt, a félelmet, pánikrohamot, derealizációt, kibírok mindent fóbiás magányomban.

 

Kognitív terápia ez, viselkedésem maga a szindróma. Már régóta nem kívülem, hanem itt bennem függenek a valóságvesztő hajókötelek. Csak beléjük kell kapaszkodnom és imbolyoghatok kedvemre a dolgok örök divergenciájában.

---