Miért több a pánikbeteg nő?
Világszerte magasabb a pánikbeteg nők aránya a férfiakéhoz képest. A nemzetközi kitekintésű felmérések adatai közt nagy az eltérés, de a legtöbb statisztika 60-66 % / 40-35 % arányt mutat a nők javára. A javára itt persze ironikusan hat, lévén a pánikszindróma kellemetlen tünetekkel és sok szenvedéssel jár.
Magyarországon a nemek aránya még aszimmetrikusabb. 100 pánikbeteg közül tíz éve kb. 70 nő volt, mára ez az arány 73-ra nőtt, miközben az összes diagnosztizált pánikbetegek száma legalább 40%-kal emelkedett. Becslések szerint a számuk közelíti a félmilliót. De vajon miért érinti a lányokat-asszonyokat nagyobb mértékben? Egy szubjektív vélemény szerint azért, mert a mi lányaink, asszonyaink már nem tanultak meg idejében sírni.
Korunk modern női száraz szemmel állnak a temetőben akkor is, amikor a göröngyök már kopognak a koporsón. Kivész a konvencióinkból a könnyek szivárogtatása, a tragikus szipogás, lassan olyanokká alakulunk át, mint az amerikai protokoll-temetések. Mindenki elegáns, a virágok is elegánsak, de nincs megkönnyebbülés, nem szakad fel a sírással együtt a fájdalom. Pedig néha így születik az őszinte sírás, s lábad könnybe a mi szemünk, férfiaké is – a zokogó nők láttán.
A nők még nem is tudják, mit vesztettek. Fogalmuk sincs, hogy a képmutató szipákolásból milyen boldogság volt még nemrég beleringatni magukat a kövér könnyek hullajtásába. Amit rövidesen követett, szinte magától, a felcsukló, mély sóhajokból születő bruhaha, a rázkódás, amikor a szeme sarkából a temetőben mindenki oda pislogott rájuk. A temetés méltatása, visszhangja is ezen múlott, legalább annyira, mint a koszorúk nagyságától, színétől, számától, attól, hogy ki jött el és ki nem, hogy beszél-e a vállalattól, a várostól, az egyesülettől valaki. És annak mi a rangja. És milyen az ünnepi vagy papi szónok, zengő-e a hangja, szépek-e az idézetei, meghatóan dicséri-e az eltávozót
Ha nagyon jól sírtak a lányok, a hölgyek, a nagymamák az elején, olykor a szónok is párás szemmel fejezte be: ez volt a spontán, szétszórt kórus legnagyobb sikere. Ha – legalább a sír körül – három hozzátartozó hölgy már remegő vállal és kendőbe borított arccal zokog, az kétségkívül szép, igaz temetés. Amit nem pótol a világ minden pénze, virága, gyertyája. Ha sok munkanélküli színészünk lesz, némelyek, akiket nem vettek fel köszönő embernek a nagyáruházak és temetkezési vállalatok, tanfolyamokat nyithatnának: megtaníthatnák újra sírdogálni a síroknál drága jó asszonyainkat, lányainkat.
Az elfojtott sírás szorongást okoz, a szorongás pedig a pánikbetegség előszobája.
Mi, nekrológokon edzett és a lélektanhoz konyító írófélék, írástudó terapeuták, pedig komponálhatnánk a búcsúbeszédeket. A fontos csak az, hogy ifjú és idősebb hölgyeink tanuljanak meg újra szipogni, sírni, önfeledten zokogni. Ez is egy terápia lenne. S majd rájönnek, milyen jót tesz ez lelki életüknek, akkor is, ha nem is ismerték a halottat. Fontos társadalmi szerepet és családi fegyvert hódítanak vissza, amely a maximális emancipációban is, esküszöm, jól fog. Néprajzos barátom kimutatta: minden faluban a sirató asszonyok voltak a leghosszabb életűek. E cikk kedvéért több adatgyűjtőt is kikérdeztem. Senki nem tudott visszaemlékezni pánikbeteg siratóasszonyra.
honlapoptimalizálás: weblap.org - seo - prémium linképítés | google: weblap.blog | keleti gyógyászat: ayurveda.balladium.hu - pr-cikk egészség, életmód, gyógyítás