Érdekességként elmondanám, hogy ennek a jó pár éve írt kis kritikának az első bekezdése számomra érthetetlen módon mint Tisza Kata-citatum érhető el egy online idézetgyűjteményben. Legjobb emlékezetem szerint én ezt a valamelyest pszichiáteri szakmámba vágó regényről írt cikkecskét soha nem publikáltam, mindössze M. Tamás egri barátomnak küldtem el keletkezése idején (kb 2010?). Igaz, párszor drámaterápiás foglalkozáson is felolvastam… Ez az egész számomra kissé érthetetlen. Méghogy pont Tisza Kata… Na mindegy, keveredtem én már plágiumvitába kétszer is korábban – ezt most kihagynám, de a kis critic hadd archiválódjék ehelyt.
Frissítés 18.08.17
Ilyen se történt velem eddig. Kedves levelet kaptam a szerkesztőtől, amelyben erről tájékoztatott:
Köszönöm a helyesbítést. De azért az, hogy nem számítok híresnek, kicsit zokon esett. Lásd itt.
És akkor már tényleg a kritika…
Ilyenek vagyunk, ezek vagyunk. És végül mindig megtaláljuk a másikat, akiben szembenézünk önmagunkkal. John Dolan Vincent mi vagyunk. S hogy el bírjuk-e viselni a kínos szembesülés utáni felismerést?
A szerzőnek és hősének egyaránt briliáns az észjárása. Mert Clevenger lenyűgözően intelligens, ezért lehet az Vincent is. Mindent tud pédául a gyógyszerek túladagolásáról, átlát évtizedes tapasztalatú pszichiátereken – ezt szakmai tapasztalatom alapján bizton állíthatom. Engem is simán átdobna a palánkon.
Venszaan egyszerre jár túl a hatóságok és azok üldözötteinek eszén, ismeri a jövőt, mielőtt megismerné. (Pszichobubusok azt mondanák: ez a tudatelőzetes; posztmodern filoszok meg azt: a bekövetkezés megelőzöttsége). Tudja, hogy működik az alvilág, hidegrázó-pontosan, miközben olyan makulátlan kézzel csal, hogy belefájdul a szív. Nem tartozik közéjük – de akkor mit keres mégis ott? A határ pengeélnyi, és nincs előzetes figyelmeztetés. Adrenalin és magasfeszültség. Kínzóan bevonzó szerelem, túláradó testnedvek nélkül.
Craig Clevenger kortárs amerikai író. Saját elmondása szerint azért írta meg A Gumiembert, mert rettenetesen dühítette, hogy olyan világban kell élnie, ahol a mániás depresszió meg a szexuális bipolaritás a köznyelv része, mindenki szakértőként viselkedik, diagnózisokkal dobálózik, miközben életveszélyes vizeken evez.
A könyv eredeti, 2002-es megjelenésekor attól félt, hogy a pszichiátriára mért támadásként értelmezik majd művét, holott éppen ellenkezőleg, a modern orvostudomány popkultúrává silányulásával vitatkozik. Harag. Félelem. Veszteség. Ezeket hivatott John Dolan Vincent Gumiemberként a világnak közvetíteni.
Fatálisan félre fognak érteni. Mert félre akarnak érteni. Meg kell semmisülnöd. Váltogatnod kell az arcod. Életeket kell gyártanod. Ez az egyetlen lehetséges menekülési útvonal. Csak gumiemberként elképzelhető hát az élet? De milyen élet? És hány gumiember fér el benned? Hány név, hány múlt? Hányat bír el a májad? És hányat a szíved? A pszichéd? Mi jöhet a megvilágosodás pillanata után? „A fuldokló ember ígérete. Junkie-szerencsejátékos ígérete: megjavulok, kérek segítséget.”
Aki elolvassa, pályát vált. Én is abbahagytam egy időre jól jövedelmező praxisomat.
honlapoptimalizálás: weblap.org - seo - prémium linképítés | google: weblap.blog | keleti gyógyászat: ayurveda.balladium.hu - pr-cikk egészség, életmód, gyógyítás