A magyar sör

Bőrtömlőbe tették a kövek közt megőrölt gabonát, majd vízzel felöntve jól összerázták. Ezután „tüzes követ” tettek bele, hogy emeljék hőmérsékletét, később hozzáadták a komlót, forrásig melegítették, közben többször megrázva a hatalmas tömlőt. Majd vízbe merítették vagy lelocsolták, hogy lehűljön és megerjedjen. Ezen ősi eljárásnak és a komló használatának bizonyítéka egy X. századból származó volgai-bolgár eskü szövege: „Addig lesz közöttünk béke, míg a kő úszni, s a komló alámerülni fog.”

Házi sörfőzés történelmi források szerint is létezett a korabeli Magyarországon!
Az államalapítás után a nyugati módszerek mind nagyobb hatást gyakoroltak a magyarság sőrfőzésére. Egyre inkább csak árpából, illetve a belőle készült malátából főzték a sört, amit komlóval fűszereztek. A Pannonhalmi Főapátság levéltára őrzi a magyarországi serfőzés első írott emlékét. Az 1152-es írás Gyöngy asszony végakaratát tartalmazza, amely arról rendelkezik, hogy halála után „serestor tartassék”.

XIV. századi iratok már a mesterségek közt említik a „sermíves”-t, aki a sört készíti. Mivel az ital egyre népszerűbb lett, a sörfőzőház mellé ivót – azaz kocsmát – is építettek, ahol kívülállók is sörözgethettek fizetség ellenében. Ez jól jövedelmezett a földesúrnak, ezért igyekezett megszerezni a legjobb „sermívest”. Így tettek a városok is, ezért egyre kelendőbb szakma lett a sermívesség.

Hogy az üzemeltetés gondjaitól megszabaduljanak, a XV. századtól vállalkozóknak adták bérbe a serfőzőházakat és a kocsmákat az uradalmak, amelyek így jelentős nettó készpénz-jövedelemre tettek szert, miközben a sörük is biztosítva volt, mivel természetben kérték a bérleti díj kisebb részét.
A magyar sör, ahogy világhírű cseh társai is, a vízminőségre épített, és épít most is, ha jót akar a piacának. Ma sem lehet eltekinteni attól, hogy a kőbányai édesvíz források adták a minőség alapját.